Szirmai Gábor vagyok, újságíró, géprestaurátor, múzeológus. Ez utóbbit azért merem nagyzolóan leírni, mert évtizedek óta építem saját házam melletti köztéri technikai múzeumomat Budakeszin, valamint 1976 óta múzulógusként, resaurátorként is dolgozok.
Úgy vagyok – esetenként digifób túlzásokkal is – konzervatív, hogy élénk figyelemmel kisérem a jövőbe mutató találmányokat, életfilozófiákat, kozmikus távlatú kísérleteket, de mindezek gyakorlati átültetését nagyon erős kritikával fogadom. Ebből következik, hogy mérnöki, esztéta, újságírói iskolai végzettségemnek hátat fordítva a múlt értékeinek megőrzésére fordítom energiáimat írásaimban, építészeti, repülési, zenei, elektrotechnikai, járművi (főleg vasúti) … stb. kérdésekben.
Utazásaim is e célnak alárendeltek – azaz vergődéssel járnak - hiszen histórikus eszközökkel hosszabb távokat megtenni nem könnyű feladat (Pl.: bringám 1941-es évjáratú-olajosfürdős váltójú, motorom 1938-as évjáratú katonai gép, esetenként 1933-as kópiájú géppel repülök, hajóm fából készült stb.)
Úti céljaimat „értékmegőrző” szándékkal választom, főleg Afrikában és Ázsiában: histórikus vasutak, világítótornyok, erődök, coloniális építmények, missziók, elhagyott városok, víztornyok, temetők stb. dokumentálása a cél. Ezt a tevékenységet pedig nem lehet felületesen elintézni: mindig mélyen bele kell vájni az adott hely mélységeibe. Csak a helyiek tudhatják, hol vannak az engem érdeklő rejtett kincsek: közéjük kell vegyülni, velük együtt jönni-menni a „sűrűjében”.
Életem egyik legkülönlegesebb utazását egy WEHRMACHT katonai DKW-val tettem meg Afrikában, 2002 és 2016 között. Tunéziától Tanganyikán át Egyiptomig tartott a futam, melynek utolsó 3 évéhez egy kedves úti- és élettárs is csatlakozott Morvay Zsófia személyében, aki lelkesen rajzolta meg vázlatfüzetébe az utazás néhány mozzanatát.

Akit bővebbek érdekelnek könyveimből tájékozódhat.